A Presser Gáborral való forgatás története tanulságokkal

Presser Gáborral bizonyos műsorok miatt, amelyeket szerkesztettem, régebb óta érintkeztünk. Karácsony előtt hívtam, hogy esetleg össsze tudnánk-e valamikor hozni egy találkozót, és készíteni egy videóinterjút. Mondta, hogy most elutazik, talán januárban. Mindenesetre felhívta a figyelmemet, hogy máskor küldjek előre SMS-t, szívesen visszahív, mert a bulvár újságírók miatt nem veszi föl a telefont, csak ha tudja, hogy ki az. Most is csak véletlenül vette fel, a megérzésére hallgatva.

Aztán Presser januárban morogni kezdett, hogy miről akarok egyáltalán beszélni vele, mert az LGT-ről, amiről rendszerint kérdezik pedig már mindent elmondott, és mindent megírtak más újságírók, ezért nem érdemes leülnünk.

Ráadásul szerinte inkább a szüleim generációja hallgathatta az LGT-t, mi beszélnivalónk lehet erről?! Az elmúlt 10 évben történt dolgokról szívesen beszél, ha az érdekel minket. De a magánéletében semmi érdekes nincs úgyse, szeret fényképezni, ez a hobbija, „de ez meg kit érdekel?!” – kérdezte.

Még jó, hogy már épp túl voltam egy Födő Sándorral, Presser zenésztársával való interjún, amely közben állítólag annyira közlékeny volt, mint még soha újságíróval. Legalább ezzel tudtam előhozakodni Pressernek, hogy azért próbáljuk meg, Födő Sanyival sem csináltak még előttem rendes interjút, nekem mégis megnyílt. Oké, átgondolja, de inkább hívjam pár hét múlva, februárban.

Még volt pár ilyen beszélgetésünk, aztán végre, amikor márciusban hívtam, pár nap múlvára mondott egy időpontot. Na, ekkor pánikoltam be. Mert ha semmi LGT-s múltról nem kérdezhetem, ráadásul morgós, akkor mi lesz ebből az interjúból?

Ekkor hívtam fel Födő Sándort, Presser régi zenésztársát, hogy segítsen már, mivel lehetne Pressert megnyitni? Mi az ő kedvenc témája, titkos álma, amitől beszédessé válik?

“Az a baj, hogy minden érdekli! – mondta Sanyi. – Nem tudnék egyetlen témát kiemelni.  Esetleg arrafelé érdemes puhatolózni, hogy régi álma valósulhat meg, ha a lefordított Padlást Amerikában bemutatják, valószínűleg ez mozgatja most leginkább, sok próbánk elmaradt mostanában, mert utazgat is emiatt.”

A forgatás előtti nap hívtam Pressert, hogy minden rendben van-e? Mondta, hogy ő már intézkedett, hogy engem hamarabb beengedjenek a szobájába, hogy a tecnikát előkészítsem, ő majd később érkezik. Felhívtam a Vígszínház portáját, és tényleg minden el volt intézve. Mivel biciklivel szándékoztam érkezni, még annak is kitaláltak házon belül egy helyet.

A forgatás napján az autóba betettem a kamerákat és a biciklit, és beautóztam egy darabon, onnan biciklire váltottam. A Nagykörúton olyan dugó volt. Végül rendben, időben megérkeztem a Vígszínház művészbejárójához. A portás felkísért, a szobában berendezkedtem a kamerákkal, mikrofonokkal, a kollégáim is megérkeztek.

Kikukucskáltunk a folyosóra, hátha elkaptuk, amint érkezik. A folyosón Igó Éva és Vécsei H. Miklós köszönt ránk. Eltelt közel 1 óra, Presser sehol. Aztán egyszer csak nyílt a liftajtó, és már jött is.

Átöltözött, és mondta, hogy van ránk 20 perce. Úgyhogy belehúztunk.

Történetesen hárman voltunk, egyikünk a rádiós anyagért, másik a cikkért, én pedig a videóért voltam felelős. A rádiós kolléganőm nagyon jó a könnyed bevezetőkben, úgyhogy ő kezdte a kérdéseket azzal a témával, amit sejtettünk, hogy Pressert megmozgatja. Aztán a cikkíró kolléganőm próbált mélyebbre ásni. Én is kérdeztem párat. Fél óránál éreztem, hogy ez nem 20 perces interjú lesz, látszott, hogy Presser élvezi az egészet, mindenre hosszan válaszol.

40 perc után már az inspirációról beszélgettünk, 50 perc körül arról, hogy mitől „presseres” egy dal, majd a profizmusról, a kollégáival és a fiatalokkal való kapcsolatáról, a koncertezés örömeiről. Két óra után már a kimaradt gyerekkornál tartottunk, és hogy milyen nehéz pálya híresnek lenni. Ekkor kezdtük érezni, hogy innen szinte bármit megkérdezhetünk.

Ugyanakkor már elég gazdag anyagunk született, úgyhogy rádiós kolléganőm elkezdett izgulni, hogy Presser elfárad, esetleg a terhére vagyunk, és igyekezett lezárni az interjút. Miután elköszöntünk, sokáig beszélgettünk a kollégáimmal egymás között, hogy mi volt ebből a tanulság, és később, a szerkesztőségi értekezleten is visszatértünk ugyanerre.

 

 

Az egyik kollégám ugyanis viccelődni kezdett, hogy mi a manót csináltunk két órán keresztük Pressernél? Fogadjunk, hogy nem is ő beszélt, hanem mi nyomtuk a sódert. Ezen ugyanis rendszeresen el szoktunk viccelődni, hogy kinek milyen hosszú ideig tart egy interjú felvétele. Az újságírók munkamódja közti különbségen túl szakmai szinten is érdekes ez a kérdés ugyanakkor.

Alapszabály, hogy érdemes nagyon vigyázni a felvett anyag mennyiségével, mert ha túl sok, akkor az a visszanézésnél, a vágásnál fog előjönni problémaként. Amikor 50 perc körüli dokumentumfilmeket gyártottunk, akkor tapasztaltabb kollégák azt javasolták, hogy kb. 1 óra legyen a beszélgetés, másik egy óra pedig a vágóképezés, így ebből már elég jó anyagot kell tudni összerakni.

Ez egyrészt igaz tud lenni, sok kollégámnál – és jó pár interjúalanynál tényleg működik, de nekem rendszeresen sikerült belefutnom olyan helyzetekbe, amikor emberek 30 percen át levegőt is alig véve mondták a PR-szerű sablonszövegeiket, amit mindenkinek elsütnek, és csak 45-50 perc után kezdtek feloldódni, és őszintén válaszolgatni a kérdésekre. Nemritkán ilyenkor az első 30 percet dobhattam a kukába.

Volt persze ellenpélda is, hiszen Pannocchieschi grófnak, akivel Toszkánában a jobbágyságról,a feudalizmus mai lenyomatáról beszélgettünk, mindössze 30 perce volt számunkra, de mivel ott még a sablonszöveg is elképesztően távol állt a mi kultúránktól, elég volt pár kérdést még feltennem, ami elvitte a hátán a keletkezett anyagot.

Másik tipikus helyzet, ha nem gyakorlott megszólaló az alany, hogy az elején gyakran lefagy, zavarban van. Ilyenkor helyzettől függően valami lazítást szoktunk bevetni. Például elmegyünk vágóképezni együtt, és amikor az alany kezd oldódni, gyorsan visszarendeződünk interjúzni.

Persze nem mindenkiből lehet jót kihozni, volt több olyan interjúalanyunk, akik rendkívül szeretnivalóak voltak, de egyszerűen semmi eredetit nem sikerült kihúznunk belőlük. Specialitása ez azoknak az eredményes, sikeres embereknek, akiknek sikereik mellett a szerénységük, hétköznapiságuk az egyik fő vonzerejük. Sajnos ugyanez a szerénység nem tesz érdekessé egy videót, ha valakinek az életében minden unalmas és hétköznapi, és így is beszél róluk.

A legnagyobb melléfogásunk egy négy órás forgatás volt egy érdekes háttérből érkező politológussal, akiből hárman próbáltunk valami eredetit kihúzni, de sem a saját történetét nem volt képes eredeti módon ecsetelni, sem semmi eredetit mondani, csak durrogtak a „píszí” mondatok. Már rájöttünk, ha ilyesmi történik, akkor el kell tudni engedni a felvételt.

Tehát én arra jutottam, hogy általános szabályok helyett először is tisztában kell lenni azzal, hogy mi az ember saját erőssége, és hogy mi a cél, és ezekhez találni ki a jó megoldásokat. Amikor csak egy rövid, tömör, összefoglaló anyag kell, akkor rövid felvételek is beválnak.

Interjúnál akinek a könnyed csevegés megy jól, annak akár működhet az, hogy kis ráhagyással annyi felvétel készül, mint a várható kész műsorhossz.

Ha viszont mélyebb, eredeti gondolatokat is tartalmazó interjú készítése a cél, akkor érdemes az előre felkészülésen túl a másikra ráhangolódni, figyelni az interjúalany mondandójára, visszakérdezni, és kivárni, amíg ő megnyílik, még akkor is, ha ez sokáig tart.

Ezért egyrészt az interjúalanyok is hálásabbak, mert végre valaki őszintén kíváncsi rájuk, másrészt mélyebb, tartalmasabb tud lenni a végeredmény.

A fölvett anyag mennyisége viszont értelemszerűen meghosszabbodik, így ennek a kezelésére muszáj valami megoldást kieszelnünk. Arról, hogy miként lehet áthidalni, hogy az ember ne vesszen el a rengeteg fölvett anyag között, egy következő bejegyzésben adok ötleteket.

Ha szeretnéd letölteni a nyugodt forgatáshoz szükséges ingyenes csekklistánkat, kattints ide:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.